miranda clarke

- Hamar eltelik az az egy év. Szinte észre se fogjátok venni, hogy nem vagyok itt. -Mosolyodom el, közben nagyszüleim kezét szorongatom jobban. Hiányozni fognak, végül is Ők neveltek fel születésem óta. Vér szerinti szüleim szinte tinédzserek voltak, amikor fogantam. Anyám 16 évesen szült meg, és utána rögtön el is tűntek apámmal. De a nagyszüleim mindig megadtak mindent amire csak szükségem volt és tényleg saját gyermekükként neveltek. Valószínűleg, ha anyámék hirtelen betoppannának, hogy bocsánatot kérjenek az elvesztegetett 17 évért, és ezentúl szeretnének mintaszülők lenni, akkor sem tudnék rájuk máshogy nézni, csak az idegenekre, akik felelőtlenek voltak és egyszerűen lepasszolták a gyereküket a nagyszülőkhöz. Sosem éreztem annyira becsapottnak, mint amikor tavaly elmondták az egész történetet. Lehet, ha velem történt volna meg ez, én is elfutottam volna, de a gyerekemet soha nem hagytam volna el. Abban az időben csak azon gondolkodtam, vajon Ők mit éreznek most? Hiányzom nekik? Megbánták? Akarnak látni? Kíváncsiak mi lett velem? De nem hiszem, hogy ezekre a kérdésekre valaha választ kapok, gyanítom nem fogom látni Őket, s talán jobb is így.
- Nagyon vigyázz magadra! Bármi van hívjál minket! Nagyon szeretünk. -Ölel meg Joddie. Megölelem Franket is, de addig nagymamám csendes sírásba kezd. Tényleg maradnék, de lekésem a gépem és sosem érek Saint Paulba.
- Én is szeretlek titeket, de tényleg mennem kell. És a taxis sem vár örökké, de amint megérkeztem hívlak. Sziasztok -Próbálok mosolyogni, de nem nagyon sikerül, így gyorsan megölelem őket még egyszer, majd a bőröndjeimmel beszállok a sárga kocsiba amivel meg sem állunk a reptérig.

- Hogy érzed magad? Kedvesek veled? Sikerült beilleszkedned? -Kérdezi Joddie aggódó hangján. Egy hete vagyok itt, és már tudom, hogy nem lesz itt unalmas életem.
- Jól vagyok, Mr Hudson nagyon kedves velem. És azt hiszem igen. -Mr Hudson valóban nagyon kedves, már azzal is lekötelezettjévé tett volna, ha csak egyszerűen eltűri a jelenlétem, de tényleg igyekszik mindent megtenni, hogy otthonosabban érezzem magam. És a fia... Ő már más tészta. Első este sikerült egy szál törülközőben az Ő szobájába besétálnom, mert nem nagyon tudtam kiigazodni. Annyira hatalmas az a ház annyi szobával, kész labirintus, nem is csoda, hogy eltévedtem. Mit nem mondjak, égett a pofám, majd lányos zavaromba inkább a fürdőszobába rohantam vissza. - Már lett is egy barátnőm. Azt hiszem. -Az már barátkozás ha valaki 10 percig dicséri a hajad és a szerelésed, majd melléd ül. Igaz? Mert Sophie ezt csinálta. Nagyon kedves, tele van energiával és talán egy kicsit túlbuzgó. De új vagyok, a suli hierarchia legalján helyezkedem el, nem hiszem hogy a jégkirálynőt kéne játszanom, meg Sophie tényleg aranyos. Körbevezetett a sulin, elmondta kik a jó fejek és kiket kéne kerülnöm. Az utóbbi élén Eric Hudsonnal. Azt hiszem ez nehezebb lesz, mint gondolnám. - De ti hogy vagytok? Minden rendben? -Kérdezek gyorsan vissza.
- Úgy örülök neki. Mi megvagyunk, Frank puszil.
- Én is, de most mennem kell, még van egy csomó házi. Szeretlek, szia. -Megvárom míg Joddie elköszön, majd lerakom a telefont és a matek könyv fölé görnyedek.

Ne haragudj rám, nyuszi. Őszintén bevallom neked, már gondolkoztam azon, hogy felhatalmazlak saját magad elfogadására... de most: itt vagyok és szeretlek!<3 Szeretlek téged, meg ahogy írsz és a többi szokásos... (:
És sajnálom, hogy ennyit késtem, és a többi, blablabla. Szerintem tudod az okokat.
Foglalózz és máris tiéd lehet a játéktér. Buzikállak.<3