dean russel

Nem tudom, hogy kinél mi a szokás vasárnaponként, de mi ilyenkor együtt ebédelünk. Apu, anyu, a húgom és én. A szabályok: bárkit hívhatsz, mert bárkit szívesen látunk, de legyél otthon! A szüleimnek ez fontos, hogy együtt legyen a család, mert alig látjuk egymást. Anyu reggel elmegy, és este nyolcig nem ér haza. Délelőtt az iskolában főz, délutánonként pedig takarítani jár a város tehetős negyedébe, ami jó messze van tőlünk, de legalább többet keres. Apu egy másik városban kapott munkát, a szomszédosban talán. Munkásszállón alszik hétköznap, pénteken este hazajön, és vasárnap este visszautazik. A fizetése ezért nevetségesen alacsony, de hát nincs más megoldás. Én a városban dolgozom egy nem olyan neves étteremben váltakozóan. A beosztás mindig változik. Van amikor csak heti kétszer kell bemennem, de van, hogy mindennap ott vagyok. Ezt a húgom szívja meg leginkább, még jó, hogy vasárnap kiderül én hogyan fogok dolgozni. Reggelente anyu viszi el az iskolába magával a hétéves Pollyt. Okos gyerek már hazatalál, sőt jól el van otthon egyedül, de neki mégis csak jobb lenne, ha lenne otthon vele valaki délután. Egyáltalán nem számítunk gazdagnak, sőt kifejezetten szegények vagyunk. A külvárosban élünk, igen egy olyan helyen, ahol aszfalt helyett már csak földút van, ami esős időszakokban bokáig, néhol térdig süllyedő sárrá változik. A peremvidéken lakunk, nem látni be otthonról a városba. Mellettünk a nagy pusztaság terül el. A házunk mellett egy kisebb rét, a házunk mögött meg egy erdő, ami elég nagy ahhoz, hogy éjszaka ne legyen kedved kint sétálgatni, sőt ne is akarj kinézni még az ablakon sem. A legközelebbi buszállomás 20 percre van a kapunktól, húsz hosszúpercre, a sárban, a támadó szélben vagy éppen a forró napsütésben. A legközelebbi bolt 35 percre van, a húgom iskolája fél óra buszozás. A város? A munkahelyem? 1,5 óra busszal, plusz 20 perc séta. Nem a legjobb kilátások egy húsz éves srácnak.
A házunk a legutolsó ház az utcában. Aprócska, kétemeletes. Még a dédszüleim laktak itt, mi pedig a húgom születése után költöztünk ide. A fehér festék már mindenhol teljesen lepattogzott, a kerítés télen alig nyitható, mert folyton befagy, és fával fűtűnk. A házunkba egy ős öreg, nehéz faajtó juttat be, mögötte, egy régi szúnyoghálós ajtót kell kinyitni, hogy teljesen be tudj menni. Ahogy belépsz egy pici előszobába érkezel. Jobboldalon a lépcső van, ami az emeltre visz, balra a lépcső mellett pedig, kis folyosó juttat el előbb a konyhába, az étkezőbe, a kis nappaliba – ahonnan a hátsó veranda nyílik – végül pedig a tényleg nagyon kicsi mosdóba. Fent az emeleten három szoba van. Legelöl anyuék hálója, azzal pontosan szemben a húgom szobája, emellett a fürdőszoba, és végül az én birodalmam. Ide is egy kicsi folyosó lehet eljutni, ami éppen csak akkora, hogy a kifelé nyíló ajtókat ki lehessen nyitni.
- Dean gyere, kész az ebéd! – Anya kellemesen csengő hangja szűrődött be a szobámba, miközben én vadul nyomkodtam a telefonomat. Vele sms-eztem. A fél fizetésem erre ment el, de nem bánom.
Lassan kikászálódtam az ágyból, a macskát – aki valahogyan bejutott a szobába- felkaptam és magammal vittem a földszintre. Ahhoz képest, hogy kicsi a lakásunk meglehetősen sok állatunk van. Két macska, egy kutya és három nyúl, ezek közül csak a nyúl lakik kint, a többi dög szabadon garázdálkodik a házban. A macskát aki éppen a kezembe helyezkedett bele, ledobtam, ahogy leléptem az utolsó lépcsőfokról. Fújtatva tűnt el a nappaliba irányába.
– Itt vagyok! - Léptem be utoljára a kis étkezőbe, és leültem a saját helyemre. Anya már kiszedte mindenkinek a levest, csak rám vártak. Bocsánatkérően sütöttem le a szememet, és ahogy mindig szoktunk, megfogtam anya és Polly kezét. Én nem vagyok vallásos de anya az. A húgommal vasárnaponként templomba járnak, és mindig kell asztali áldást mondanunk..
Mikor végeztünk, mindenki kanalat ragadott, és enni kezdet a forró zöldséglevest. Hmm.. az egyik kedvencem.
-Hát akkor mindenki mondja el, hogy mi volt a pozitívum a hétben! – Vetette föl apa az asztaltémát, és húgom magához is ragadta a szót. Nagyon beszédes. Rögtön csacsogni kezdett, így nem figyeltek rám. Hirtelen öklömnyire zsugorodott a gyomrom, nem voltam többé éhes, a szívem pedig a torkomban dobogott. Mondjam el? Mégis hogyan?
-… és a legjobb az volt, hogy Deannal elmentünk moziba! – fejezte be végül a mondandóját, és rám szegezte a tekinteté ahogy mindenki. Nagyot nyeltem, és csak a levesemben lévő sárgarépákra mertem nézni.
- Izé… én a héten.. - köszörültem meg a torkomat és zavartan tologattam a zöldségeket. - Szóval a héten, egy kedves vendég sok borravalót adott, amiből Pollyval moziba mentünk, és vettem magamnak új.. cuccokat.. - Nem ismertem meg a saját hangomat. Elakartam tűnni, szabadulni. Abban a percben mindenhol szívesebben lettem volna, mint otthon.
– És megismerkedtem valakivel! - Makogtam végül. Felnéztem, a szemem lázasan csillogott, csak anyát tudtam nézni. Megértő szülők, biztosan elfogadják majd nem? Mármint anya meg apa sosem ítélkeztek ilyenek felett, támogatták az ilyen dolgokat is.
- Az nagyon jó Dean.. és hogy hívják a lányt? – Anya kíváncsi vigyort eresztett felém, én pedig az ajkamat rágcsáltam.
- Hát… nem lány.. - Szinte suttogtam, és hallottam, hogy a kanál belecsapódik a tányérba.
- Hogy érted, hogy.. ?- Mintha rosszul hallotta volna. Persze apa nem szól, csak néz előre.
- A neve Kennedy. Nagyon kedves, és tényleg jól kijövünk egymással. Sokat beszélgetünk.. - Próbáltam menteni a menthetőt, de az arcom így is paradicsom vörösen lángolt.
- Hát biztosan rendes.. srác ha beleszerettél! – Apa volt aznap a megmentőm, úgy mondta, mintha az egész természetes lenne, mintha mindennapos dolog lenne, hogy a fia egy másik fiúba szeret bele. Ő mindig ilyen megértő volt, és anya? Anyának egy nap kellet, hogy feldolgozza. Az ebéd utáni héten, már azt is mondta, hogy hívjam el Kennyt magunkhoz bármikor, őket nem zavarja a dolog. Hát ennek roppant örülök. A szüleim jól kezelték, de itt hangsúlyozom, hogy az én szüleim. És Kenny szülei? Elfogja nekik valaha is mondani?

Igazából már hajnali 3-4-kor elolvastalak, de egyszerűen lusta voltam írni rá valamit. Szóval, most kicsit fáradtan és egyáltalán nem kipihenve mondom, hogy szépen írsz, tetszik a karaktered és biztosan alig várod, hogy Kenny a nyakadba boruljon, szóval elfogadlak.
DE, a későbbiekben figyelj oda a helyesírásra és hogy értelmes mondatokat írj. Nem gyakori hiba nálad, de azért előfordult. Ennek ellenére - komolyan mondom - szépen fogalmazol és tényleg tetszik is. Na... én befogom a szám, te pedig rohanj pb-t foglalni és vedd be a játékteret!