grace melodie warner

Marcie szerint az már jó, ha magamnak be tudom ismerni. Elvégre, milyen pocsék érzés lehet küzdeni az ellen, aki vagy. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék normális lenni, de most, hogy betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, kezdek rájönni, mennyit dob a latba, ha önmagadat adhatod. Szeretnék boldog lenni, nem pedig egy a szüleim által megfestett világban élni, ahol nem azt csinálom, amit én akarok. Szerintük persze leszbikusnak lenni főben járó bűn, sőt apu szíve szerint még a tízparancsolatba is beiktatná, hogy "ne légy meleg!" vagy "maradj életed végéig heteroszexuális, még akkor is, ha a szíved mást diktál!". Nevetségesen hangzanak, de tudom, hogyha visszarepülhetne abba a korba, melyben Mózes élt, egyszeriben kikapná kezéből azt az istenverte kőtáblát és rávésné ezt is. Apa kicsit homofób, de talán velem kivételt tenne - mondom: TALÁN.
- Gracie... Figyelsz te rám? - Marcie legyezni kezd kezével az arcom előtt, én pedig bután pislogok rá, mint aki egy mély álomból ébredt fel. Bárcsak tényleg álom volna, amin most keresztül megyek! - Tudom, hogy nehéz erről beszélned, de gondolom nem azért kerestél meg, mert órákon át akarsz bambulni a semmibe és szeretnéd, ha ezt végignézném - jogosan, aggódó tekintettel fürkészi arcomat és látom rajta, mennyire szeretne segíteni, csakhogy két évvel ezelőtt lakatot tettem a számra. Nehéz megtalálni a kulcsot, ami majd egy olyan lavinát indít el itt Saint Paul-ban, hogy olyat már rég láthatott az emberiség.
- Nem. Persze, hogy nem. Ühm, én... köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz még erről beszélnem. Még nem mondtam ezelőtt senkinek és ha apa megtudja, akkor... nekem végem - belemosolygok az utolsó két szóba, mert eddig végig komoran bámultam Marcie-ra. Kicsit nyomasztó egy olyan ember társaságában ülni, aki nemhogy kedves veled és megérti az igencsak komoly problémádat, hanem rettenetesen vonzó is és a hatalmába kerített a személyisége.
- Emlékszel, mit mondtam múltkor? Hogy hogyan kezdj bele? Próbáld úgy... - tenyere az asztalon pihenő kezemre csúszik, én pedig összerezzenek és automatikusan elhúzódom, mert nyugtalanít a gondolat, hogy nyilvánosan, egy kávéházban fogta meg a kezemet. Paranoiás vagyok, ez nyilvánvaló, hiszen normális esetben... egy normális heteroszexuális lány nem akadna ki az ilyesmin. Én mégis.
- Ühüm - bólintok és mély levegőt veszek. Kávéillat szökik orromba és ez az utolsó gondolat, ami a fejemben jár, mielőtt még kimondom hangosan azt, amit már rég ki kellett volna - Heló, Marcie, Grace vagyok... és azt hiszem, hogy a lányokat szeretem - elcsuklik a hangom, a mellkasomon pihenő tonnányi súly pedig hirtelenjében elpárolog, mintha ott sem lett volna.

- "Sucking on my titties like you wanted me..." - mély levegő, szellő vág be az kocsiablakon, a rádió üvölt és én is vele együtt - ", calling me, all the time like Blondie... Basszus!" - lecsavarom hirtelen a zenét, mikor megérzem, hogy a telefonom rezegni kezd bal zsebemben. A Peaches elhallgat, kellemes kocsizörej hallatszik már csak.
Miután megpillantom, hogy az ex-barátnőm, Hannah keres olyan vészesen, egyszerűen kinyomom a készüléket és magamban bosszankodom. Nem értem, mégis hogy a francban lehet mindkét nemhez vonzódni. Tudom, most azt gondolják, hogy meg sem kellene szólalnom nekem, társadalmilag elnyomott leszbikusnak, akinek valószínűleg soha az életben nem lesz normális családja és őt teljes mértékben elfogadó szülei, de ettől függetlenül még tudhatok egyet s mást a nemi hovatartozásról. Például arról, hogy lehetetlenség egyszerre szeretni a bájdorongot és a kéjbarlangot - igen, oltári büszke vagyok magamra, amiért ilyen csodálatos szinonimákat találok a dákó és a punci szóra. Lényegében tehát nem tudok kiigazodni Hannah-n, aki egy férfival csalt meg - bizonyos Martin Murray, huszonnégy éves orvostanhallgatóval -, ráadásul a lakásomon, míg én dolgozni voltam. Az hagyján, hogy a szívemet apró darabokra törte, de minden bizonnyal soha többé nem tudok majd bízni a nőkben. Ezek után még van, aki azt meri kérdezni, hogy jól vagyok-e? Hát baromira nem!
Felindultságomban nem figyelek kellőképp és mikor épp a hangot csavarnám vissza kedvenc énekesemre a rádióban, erős koccanás és csattanás kíséretében döbbenek rá, hogy valaki belém jött. A mellkasomban megakadt a levegő, szerencsére a biztonsági öv kellőképp a helyemen tartott és a légszomjtól eltekintve, kutya bajom. A pumpa viszont kicsit felment most bennem, elvégre saját pénzből fizettem az autót, nem apuci támogatott, mint mostanság egyre több fiatalt. Kipattanok a kocsiból és dühödten rohanok a velem szemben lévő jármű tulajdonosához.
- Van fogalmad róla, mennyibe került ez a kocsi? - kiabálok, még szép. Torkom mélyéről csak úgy ömlenek felfelé a szavak, miközben dühtől szikrázó tekintettel hajolok le a vezetőülés felőli ablakhoz, hogy szemügyre vehessem azt a megátalkodott személyt, aki figyelmetlenségében nekem jött.
Szinte biztosra vettem, hogy egy hatvanakárhány éves bácsika lesz a vitát felbujtó személy és teljes elszántsággal jöttem ide, elgondolván, hogy majd jól lecseszem és elmegy a kedve még a vezetéstől is. Pechemre egy csokoládé színű szempár bámul rám vissza és belém fojtja a szavakat már csak a tekintetével is. Basszus, bárcsak hetero lennék!

Remélem a szüleid megbékélnek az irányultságoddal, igazán pazar lapot írtál, gratulálok! Foglald le az avid, Sera már biztos nagyon vár! (: