sebastien rothman

Mami kezét markolászom, ahogy sétálunk az utcán, másik kezemben pedig a kis plédemet tartom. E nélkül nem alszom. Még a nagyi kötötte nekem, emlékszem. Világoskék, pont olyan, amilyen szeretek. Rajta sötétebb kék foltok fedték el a lyukakat, melyek akkor keletkeztek, amikor a fogaim nőni kezdtek, és ezen gyakoroltam a rágást. Nagyi mindent meg tudott javítani. Volt rajta egy elefánt is, szürkés-kék volt. Szeretem a kéket. Nagy volt a szeme, az ormányát a levegőbe emelte. A lába is nagy volt. Szeretem az elefántot. Aztán Nagyi elutazott messzire, és csak ez maradt tőle. Mami azt mondta, a Nagyi most nagyon jól érzi magát, elment Nagyapához, aki pár évvel korábban utazott el. De azóta még nem írtak nekem, és nem is hívtak. Furcsának tartom, de biztosan nagyon jól érzik magukat, azért nincs idejük írni nekem. Megértem én. De azért… hiányoznak.
A figyelmemet egy kirakatra fordítottam, szebbnél szebb cukorkák sorakoztak, csavart nyalókák és persze a kimaradhatatlan gumimacik, amikért megvesztem, és ezt Mami is tudja. Megálltam a hatalmas ablak előtt, megrántottam Mami kezét, ezzel jelezve, hogy cukorra fáj a fogam. Finomabbak, mint a plédecském. Mami megállt, és a bolt ajtajára nézett. Mi lehet ott, ami ennyire fontos?
- Nincs nyitva a bolt, édesem. De holnap visszajövünk, és veszünk neked egy rakás gumimacit – guggolt le elém, és mosolyogva egy puszit nyomott az arcomra. Bólintottam, majd letöröltem a puszija nyomát, mire ő nevetni kezdett. Cserébe én is nyomtam egy nyállal dúsat az arcára, és ő még jobban nevetett. Szeretem Mami nevetését. De aztán az arca komor lett, a szeme csillogott, de nem a boldogságtól, vagy örömtől. Azonnal felkapott a karjába, és gyorsan sétálni kezdett felém egy lámpaoszlop felé. Mami fél a sötétben? Az nem lehet, már én sem félek a sötéttől, pedig Mami idősebb, mint én. Ő sem alszik már lámpánál, ahogy nekem sincs szükségem rá. Ő Papival alszik. És néha birkóznak is, de azt csak mókából. Én olyankor általában már alszom. Papi azt mondta, egy nap majd én is birkózni fogok valakivel, aki olyan, mint anyu. Akkor nem értettem, most sem értem, mire mondta. Most miért nem birkózhatok? Jó murinak tűnt…
Akkor hallottam meg a hangokat. Kiabálás. Mindkét kezemet a füleimre tapasztottam, de ügyeltem, hogy el ne ejtsem a plédecskémet. Anélkül nem alszom. Mami szaporábban lélegzett, majd amikor a lámpaoszlophoz ért, még tovább ment. De minek? Miért nem jó a fény, ha a sötéttől fél? Vagy nem attól? Hirtelen egy nagy puffanást hallottam, majd még egyet. És kiabálást. És még egy puffanást. Aztán zuhantam. Keményen érkeztem a földre, ahogy Mami is. Sokan futottak el mellettünk, és szirénázást hallottam. Mami feküdt. Jaj, ne. Elesett! Biztosan megütötte magát. Megdörzsöltem a buksimat, ahol fájt, és elfojtottam egy könnycseppet. Papi mindig azt mondta, egy férfi sosem sír. Bár én még csak egy fiú voltam, férfi szerettem volna lenni. Szóval nem sírhattam. Mami nem mozdult. Egyik kezemmel óvatosan megérintettem a karját, majd megráztam.
- Mami! Mami, ébredj fel! – mondtam, de ő nem mozdult. Egek, nagyon megüthette magát. – Mami! – kiáltottam rá, hátha az előzőt nem hallotta. Még jobban akartam rázni, de akkor valaki felemelt a földről. Megijedtem. Egy férfi nem fél semmitől, de én most megijedtem.
- Ne! Nee, Mami! – kiáltottam segítségért Maminak, de ő még mindig feküdt. Elrablóm elfordított tőle, majd beszállt velem egy kocsiba, és olyan szavakat suttogott a fülembe, amit Mami szokott, ha valami baj történik. De mi történt? Mami nagyon megütötte magát?!

- Az esküdtszék meghozta az ítéletét! – jelentette be a bírónő, én pedig megfeszültem. Istenem, mióta várok erre a pillanatra! – A bizonyítékokat, a tanúkat és vallomásokat figyelembe véve, az esküdtek a vádlottat bűnösnek találták – jelentette ki, mire kifújtam a bent tartott levegőt. Nem éreztem úgy magam, ahogy gondoltam, hogy érezni fogom. Azt hittem, boldog leszek. Hogy örülni fogok annak, anyám gyilkosai végre rács mögé jutnak. Hogy megérte a hajsza utánuk. De nem. Minden, amit éreztem, az a nyugalom volt. Ezért harcoltam éveken át, ezért tanultam, ezért fakultáltam kémiából. Igen, kémiából. Azért, hogy ezeket a gengsztereket leültessem, és tessék, most sikerült. Cara aprót szorított a kezemen. Ő volt az, aki mindvégig mellettem volt, aki segített az ügyben, és aki lelkileg támogatott. Halványan rámosolyogtam, majd visszaszorítottam. Végül a bíró berekesztette a tárgyalást, a védő ügyvéd fellebbezését elutasította. Lassan, komótosan álltam fel, és mielőtt kisétáltam volna, farkasszemet néztem az egyik elkövetővel. Tudtam, hogy tudja, ki vagyok. Tudja, én vagyok az a kisfiú, akinek lelőtte az anyját. Tudja, hogy én zuhantam le a földre akkor, és törtem be a fejemet. És most én jutattam börtönbe. Revans, besnye. Revans.

Huh, akkor most próbálom inkább pontokban értékelni.
1.) imádlak!
2.) imádom ahogy írsz.
3.) annyira aranyos és szomorú volt, a múltbeli rész hogy már csak azért sem mondhatok nemet.
4.) féltékeny típus vagyok, Cara ha beregisztrál vigyázhat.
5.) imádlak.
Nagyjából ennyi, tényleg nagyon jó lett, gratulálok! Nyomás foglalózni, és játszani velem. <3