blake eastwood

Kereken két óra. Az íróasztal fölött görnyedtem, szorított a mellényem és elcsigázottan írtam alá egy hivatalos papírt. Órák óta nem vettem magamhoz folyadékot és már érzem ennek a negatív hatásait. Lüktet a fejem, száraz a torkom, feszít a mellkasom és ha mindez még nem lenne elég, a szomszédom kövér macskája tegnap megkarmolt. Hiába kezeltem le a sebet, azt hiszem már késő volt. Valószínűleg elfertőződött, mert piszkosul fáj és éget. Nem szabadna vakargatnom, mégis olyan erővel mélyesztettem bőrömbe körmeimet, hogy hangosan felszisszentem.
Fáradtan dőltem a szék támlájának, orrnyergemet masszíroztam és pillantásom a falon lógó naptárra siklott. Pontosan emlékszem, miért satíroztam át a mai napot alkoholos filccel. Élénken él még mindig az emlékeimben, hogy Josephine ezen a rohadt napon fogta magát és kilépett az életemből. Fogalmam sincs, miért tette és annyi mindent elkövettem már azért, hogy rájöjjek, mit rontottam el, de sosem jutottam közelebb ahhoz, hogy megértsem. Boldogok voltunk, én legalábbis az voltam és rajta sem vettem észre semmi kifogásolhatót. Együtt rendeztük be a lakásunkat, utat engedtem a fantáziájának és olyan dolgokba is belementem, amikbe a józan eszem magától biztos nem vitt volna. De megtettem, mert szerettem. Imádtam, gondoskodni akartam róla és leélni vele az egész életemet, ám az Ő tervei nyilván nem családról és együttes megöregedésről szóltak. Nem vagyok rá dühös, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy megleltem a lelki békémet.
Még mindig hiányzik és bár teljesen mértékben tisztában vagyok a gondolataimmal, mégsem tudom elengedni. Nem tudom elhinni, hogy valaki más miatt hagyott volna el. Sosem volt az a fajta lány. Inkább engem kellett mindig féken tartani, bár sosem csaltam volna meg, hiszen szerettem. Viszont vannak olyan nők ezen a bolygón, akik kihasználják, ha egy férfi megtörik. Tök mindegy, a múlton már nem tudok változtatni. Ahogy azon se, hogy röpke 5 percen belül Mrs Hougs beviharzik az irodámba, manikűrözött körmeit a szék karfáján fogja doboltatni, hogy az idegeimre menjen.
Hangosan kifújtam a levegőt, amit isten tudja mennyi ideje forgattam a tüdőmben, vetettem egy keresztet, amikor meghallottam az ismerős cipősarkak koppanását és széles mosolyt varázsoltam elgyötört arcomra.
Az elkövetkezendő egy óra teljesen összefolyt. Próbáltam figyelni, de nem igazán sikerült. Klisészerű mondatok hagyták el a számat, amit még az egyetemen rágtak a fejembe, megnyugtattam és egész idő alatt mosolyogtam, hogy elűzzem belőle a feszültséget. A végére annyira belejöttem a mosolygásba, hogy képtelen voltam rendezni az arcizmaimat. Az utolsó betegem 10 percen belül várható, addigra életet kell leheljek magamba.
Víz… egy szál cigi, amit gyorsan elszívtam a mosdóban… egy rágó, mert nem lehetek bagó szagú. Leültem a fotelbe, felcsaptam a mappám, tollat forgattam ujjaim közt és felvéstem a nevet a lap tetejére.
May Bullet 2013. március 12. I. konzultáció
May Bullet… ismételgettem magamban a nevét. Próbálta rájönni, miért tűnik olyan ismerősnek, de minél inkább gondolkodtam rajta, annál távolabb kerültem a megoldástól.
Az ajtóm jellegzetes, csikorgó hangjára felnéztem a mappámból és a toll kihullott a kezemből. Mennyi esély volt arra, hogy pontosan a mai napon besétál azon az istenverte ajtón? Egy a milliárdhoz. Mégis megtette és most képtelen vagyok levenni róla a szemem. Nem csak azért, mert jelentős átalakuláson esett át, hanem azért is, mert mindezek ellenére még mindig gyönyörűnek találom. Szólnék is valamit, a szám mozdulna, de nem tudok kipréselni magamból egy szót sem. És mire végre megtaláltam a hangom, sarkon fordult és ott hagyott. Épp úgy, mint ahogy azt tette egy évvel ezelőtt is.

Blake, nagyon szép, és egyben szomorú élettörténettel álltál elő. Valami furcsa módon imádom olvasni az ilyeneket, de ez mindegy. Nagyon tetszett, gratulálok! Irány avit foglalni és játszani! : ))