may bullett - karma is a bitch, right?

Tíz perce már. Tíz perce ücsörgök, az ízlésesen berendezett, hófehérre meszelt váróban. Kávé illat mindenhol. Valahol egy telefon csörrent, és ugyanott egy idegesítő hangú titkárnő válaszolt rá. Hosszú beszélgetés kezdődött. Az óra felet ütött.
Fejemre húztam a kapucnimat, a füleimet bedugaszoltam a hallgatókkal, és elindítottam a zenét. A barnára lakozott ajtót bámulva vártam.
A dobszóló ütemére mozgattam a lábam, és rémlettek fel bennem visszatérő álmaim képei. Egy heves vita a konyhában. Egy férfi, világos hajjal, világos szemekkel. Olyan kéket az életben nem láttam. Mély volt, és tiszta, vágytól csillogott, ahogy tekintetünk találkozott. Ajkáról mégis hangos szitkok keltek szárnyra, és töltötték be a helységet.
Én szintén mérges voltam, ugyanolyan vad és bántó szavak szakadtak ki belőlem, mint amilyenek elértek hozzám. A fali tükörben láttam magam, egészen máshogy néztem ki mint most. Hosszú mogyoróbarna tincsek keresztezték az arcom, ruhatáram is inkább a „szomszéd lány” stílusra hajaztak… egészen kellemes vonásaim nem torzították piercingek, bőrömön nem repdestek tetovált rovarok.
Rettentően kétségbe voltam esve. Féltem, és mindent erre az egy szem, szegény férfire zúdítottam, aki szóáradatom után dermedten állt a konyha közepén. Én kihasználva az alkalmat azonnal kirongyoltam az ajtón, be a kocsiba, el a városból.
Éjszaka volt, sötét, borongós éjjel. Az egyik lámpa amúgy sem világított. Türelmetlen, ingerült pillantásokkal bámultam a visszapillantó tükörbe, vártam, hogy az ismerős audi feltűnjön mögöttem.
És akkor mit tennék?
Rákapcsolok és elhajtok.
Félreállok, és megvárom.
Semmit nem tudok sem magamról, sem a férfiről, semmi nem rémlik, egyedül az az ellenállhatatlan vonzalom volt tapintható bensőmben, ami összekötött vele. Még most is érzem. Néha. Hogy vágyódom valamire, amiről nem tudok, ami nincs mellettem. Tudom, hogy hiányzik, de nem tudnám már megmondani mi. Az életem. Talán ő maga.
A film, amit eddig távolról figyeltem, néma volt.
Egy kocsi robbanásával tört helyet magának a hang. Jobb oldalról, egy kereszteződésben ért a csapás.
Sikítás, az olvadó műanyag jellegzetes sipító hangja, buggyanó vér, repedő, majd szilánkjaira hulló ablaküveg, lángok pattogása, fájdalom, majd sötétség.
Döbbenten rezzenek fel álmomból.
A nő, a titkárnő kedvesen bámul rám, kávéval kínál, bocsánatot kér amiatt, hogy várnom kellett, de a doktor úr már vár.
Felhorkantam. A doktor úr. Ha tud kezdeni valamit ezekkel a fura rémképekkel, amik álmomban és ébrenlétem alatt is üldöznek, ha ki tud gyógyítani az ember és önutálatomból, ha egy kicsit jobbá tesz, mint ami most vagyok, hát akkor mondom azt, hogy igen, ez doktor volt, nem pedig egy szobatudós, egy sarlatán, egy diplomás kuruzsló, aki antidepresszánst ír fel, aki naplót körmöltet, aki facebookon lóg miközben a napomról meséltet. Aki figyel.
Mert most, kib.szottul magányos vagyok, valami olyasmire vágyódva, ami talán nem is létezik.
Kopogtam, benyitottam, berongyoltam a szobába, és levágtam magam az egyik fotelba. Majd a férfire emeltem a pillantásom, és a szívem megszűnt dobbanni, a szinapszisok kialudtak az agyamban, a lélegzetvételem eltűnt a tüdőmben. Ez Ő. Itt van…
Ugyanolyan szőkén, ugyanolyan világos, éles vonásokkal, ugyanolyan komolyan…és az ő tekintetéből is süt a döbbenet. Én pedig csak ülök és bámulok rá. Kék szeme rabul ejt, érzem, hogy megtaláltam amit kerestem, de tudom, hogy valami nem enged el, és magamra csapom az ajtót. Elutasítom őt, és a múltat, azt a fura emlékgomolyagot, amit minden éjjel végigálmodok.

Wow, nagyon szépen kidolgozott lapot olvashattam. Nagyon tetszett, gratulálok! Remélem játéktéren egymásra találtok, én szorítok nektek! Nyomás pbt foglalni, és játszani! (: