rebecca phillips *

- Hé Becca! – zökkent ki Max a percekig tartó álmodozásomból. Már, ha az álmodozásnak nevezhető, hogy folyamatosan csak egyetlen dologra tudok gondolni, már-már idegesítően kattog az agyam, s ezek ellenére mégis egyszerűen csak nézek ki a fejemből, egy ijesztő szobában gubbasztva. Tétlenül... – Tudod hány óra van? – néz automatikusan arra az ősrégi órára, mely éveken át a szoba két ablaka között ücsörgött. Hiába. Mindez már csak múlt időben, hisz’ már egy hónapja annak, hogy a ház – mely akár a közös rejtekhelyünknek is nevezhető – leégett. Miért? Puszta figyelmetlenségből. Túl hosszú. Semmi sem maradt, a ház gyönge falain, s hiányos tetején kívül, mely logikusan gondolkozva bármelyik pillanatban a fejünkre omolhat. Nem érdekel.
Valójában már éjfél is elmúlt, koromsötét volt a megcsonkított szobában, csak két kurtán fénylő zseblámpa és az utcáról beszűrődő fény mentett meg minket a teljes sötétségtől. Nem volt hideg – de melegnek sem nevezhető – ,karjaim mégis megremegtek borsódzni kezdtek. Nem tudom mi okozhatta.
- Pontosan nulla óra, huszonhárom perc. – nézek bele a telefonomba, majd semmitmondó arcom Maxra szegeződik. – Elkéstem... – vonok vállat, s jobb szemöldököm megemelkedik. Arckifejezésem mondanivalója ennek ellenére még mindig nem változik.
- Te tényleg élvezed ezt? – fakad ki a férfi mérgesen, odítozva – Ugye felfogtad, hogy ha nem csinálod végig, akkor az eddigi munkánknak is annyi? Hogy ez a néhány hét teljesen hiábavaló volt. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem szereted ezt csinálni, nem akarod ezt csinálni, épp ezért ha most elengedjük, amit megszereztünk, kár volt hetekig ezt csinálnod. – közli folyamatosan, szinte levegőt sem vesz. Nem magyaráz, tudtomra adja a dolgokat. Még mindig nem érdekel.
Számára volt fontos, hogy megtudjunk néhány dolgot ezekről az agresszív művészlelkekről, neki végülis a szabadsága forog kockán. Ha nem csípjük el őket, a sitten ragad. És, hogy hogyan jövök én a képbe? Naiv voltam. Olyat tettem, amit nem kellett volna, most pedig sakkban tart. Zsarol. Nem igazán van választásom, néha mégis megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet. Most is.
- Mi az, hogy a munkánk?! – állok fel a padlóról, keményebb hangnemre váltva, Max felé közeledve – Te, édesem, semmit sem csináltál. Főnöknek hiszed magad, semmi terved sincs azonkívül, hogy „ki kell szednünk belőlük valami fontos infót”, és természetesen mindent én csinálok. Most is itt vagyok ebben a kib*szott sz*rrá égett elhagyatott házban, innen pedig valami találkozóra kell mennem. Ahonnan elkéstem. Miért? Mert egyszerűen kedvem sincs elmenni. Aztán számonkérnek, kezdhetek magyarázkodni, vigyázni „nehogy elcs*sszek valamit vagy véletlenül rájöjjenek valamire”. Utálom azoknak az embereknek a többségét! – mély levegőt veszek – ...Talán, mert te is éppen ilyen vagy. – suttogom, majd hátrébb lépek – Mindeközben pedig el akarod hitetni velem, hogy ha nem teszem azt, amit mondasz, megbánom, én járok rosszul. Te! Te vagy az, akit nélkülem bármelyik pillanatban elvihetne a rendőrség és évekig a sitten csücsülhetne. Remélem te is felfogtad... – csendesedik el végül a hangom.
A kilátások nem túl jók.
- Tudod, ezt szeretem benned, kislány. – húzódnak huncut félmosolyra ajkai, s finoman megragadja állkapcsomat – Határozott vagy, nincs benned félelem. – a falhoz lök, majd felemel, lábaim körülfonódnak derekán – Pedig nagyon jól tudod, egy mozdulat; gyönge csontod máris reccsen egyet... – gyöngéden alsó ajkamba harap, s csókolgatni, mocskos kezeivel tapogatni kezd. Egyre többet akar, egyszer már megkapta. Az óra már egyre kevésbé érdekli. Mást akar.

Nagyon érdekes karakterlapot hoztál össze, élvezett volt olvasni! Kíváncsivá tettél gratulálok! Menj foglalózni, és irány a játéktér! (: